A Gyáva

A gyáva

3 

2014. március 19-én osztályfőnökünk azzal állt elő, hogy az utolsó két órában egy drogokról szóló előadást kell megnéznünk. Kell, azaz kötelező. Remek. Az igazat megvallva egyáltalán nem hozott lázba, hogy egy újabb kiselőadást kell végighallgatnunk a drogok káros hatásairól, ahol egy orvos szájbarágósan elmagyarázza, hogy „gyerekek, de drogozzatok, mert veszélyes”, majd másfél órán keresztül hallgatjuk a parti drogokról szóló sablonos, félelmet keltő történeteket, amiket már ezerszer hallottunk különböző körítésekkel. Aztán megtudtam azt is, hogy egy kétszereplős drámát adnak elő, aminek címe A gyáva. A szereplők között szerepel Scherer Péter színész is, a főszereplő Kovács Krisztián, aki egy drogfüggő fiút szerepét formálja meg. A rendező szintén Scherer Péter. Diákszínjátszós létemre ekkor már kicsit jobban izgatott a dolog, de még mindig csak egy sablonos történetre tudtam gondolni.

Egy kis tanterembe zsúfoltak be egy egész évfolyamot tanárokkal, így az ablakokon beáramló friss levegő igencsak kevésnek bizonyult. A tanárok leültettek minket, majd csendre intettek, kezdődött az előadás. Egy vékony srác jött be, haja kócos, zilált, szeme beesett, arcának jobb felén sebhely, ruhája csapzott. „Mi lesz ebből?”, gondoltam magamban. Majd a srác beszélni kezdett. Hamarosan elfelejtettem minden rosszalló gondolatot, ami az előadás előtt bennem volt. Csak figyeltem, és hallgattam, vajon mi alakul ebből az érdekes kezdetből. Végignézve a tömegen, sokan közülük – ugyancsak én – igen meglepődtek az események alakulásán. Mégis ki ez a srác, aki Kovács Krisztiánként mutatkozott be? Miért van itt, és miért mesél nekünk egy történetet, hogy belőtt állapotban kirabolták? Egyből kapcsolatba lépett az őket figyelő diákokkal, próbálta minél szemléletesebben és élethűbben előadni, amit szeretne. Néha nem tudtuk, hogyan reagáljunk, pl. előfordult, hogy a diákok halk kacagása olykor az egész tömeg hangos nevetésévé alakult, ahogy előrehaladt a mesélésben. És ő egyre csak mondta, mondta, elvarázsolva a tömeget. A fejünkben cikázó kérdésekre hamar választ kaptunk. Egy srác történetét hallottuk, aki a kábítószerek csapdájába esett. Nem kell sok idő, hogy a fejemben megfogalmazódjon a kérdés: vajon Krisztián tényleg drogos? Vajon amit itt elmond, az igaz? Aztán az ajtón dörömbölni kezdtek, a diáksereg felkapta a fejét, és nagy robajjal becsörtetett az apa, még életszerűbbé téve a szemünk elé tárt jelenetet. Veszekedtek, ígérgettek, könyörögtek, fenyegetőztek, kiabáltak. Szinte már mi, a nézők éreztünk magunkat zavarban. Én személy szerint nagyon kínosan éreztem magam, és akkor nem értettem, hogy ez miért jó? Miért jó, hogy ilyen érzéseket váltanak ki egy gyerekből? Aztán rájöttem. Mert a drogosok világa zavarba ejtő. A drogosok világa tele van kínos kérdésekkel, káromkodással, zavarodottsággal, kínnal. A történet előrehaladtával megtudtuk, hogy Krisztiánnak volt élete, családja, barátai, de ami a legfontosabb; álmai. Olyan álmok, amiket a függőség vett el tőle. Elhangzik az egész előadás legfontosabb mondata: „És van elvonás és van hidegrázás és hátfájás és fogfájás és fejfájás és a lábad fáj és minden fáj, aztán van drogambulancia, van Rivotril, van Depridol, meg recept, meg altató, meg nyugtató, ez megnyugtató… És nincs pénz, nincs kocsi, nincs ruha, nincs nő, nincs nyár, nincs telefon, nincs lakás és nincs lélegzet, nincs pihenés, nincs megállás és nincs segítség, és nincs esély és nincs isten sem ember, és nincs anya és nincs apa és nincs remény és nincs testvér, és nincs holnap…” Majd a történetnek drámai fordulatot véve lezárult, a diákok pedig ültek azzal a rengeteg sok felgyülemlett kérdéssel. A színészek visszajöttek, és egy oldott hangulatú beszélgetés vette kezdetét. A diákok kérdéseket tettek fel, a színészek válaszoltak, aztán fordult a kör: a színészek kérdeztek, a diákok kifejtették véleményüket. Még a tanárok is beleszóltak a beszélgetésbe. Szó esett a káromkodásokról, az alkoholizmusról, a környezetünkben ismert hasonló helyzetekről, hogy Krisztián igazából soha nem volt függő, a drogosokat segítő szervezetekről – hogy csak a legfontosabbakat említsem. Még én is – aki ilyen helyzetekben csendesen lapítok a helyemen és kialakult véleményemet nem merem a társaság elé tárni – felszólaltam, hogy a beszélgetést előbbre lendíthessem, hiszen azt éreztem, fontos, amit gondolok. Mert a színészeket tényleg érdekelte, hogy mi, diákok mit gondolunk, és hogy milyen tapasztalatokkal rendelkezünk. Hiszen az ő munkájukat is ez segíti.

A beszélgetés során megtudtuk, hogy a történet valójában több, valós eseményen alapszik. Több drogfüggő írásából, dokumentumából állították össze a szövegkönyvet, mint például Gáll Szabolcs Balázs Száraz létünk fekete napjai című könyve, kiegészítve az alkotók, Kovács Krisztián, Scherer Péter, Gyulay Eszter, Gáspár Anna és Surányi Judit jegyzeteivel.

Azt hiszem, még egyik diáktársamnak sem volt ilyen osztályterem-színházban része. A program végeztével elfelejtettem korábbi aggályaimat, a friss levegő hiányát, nem érdekelt, hogy későn érek haza. Az előadás hatásától lenyűgözve hagytam el a termet.

 

Tóth Kata Otília (11. B)

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?