Csak a fény! – interjú egy volt lovassys diákkal, dr. Nagy Anikóval!

Aikó

Május végén Nagy Anikóval készítettünk interjút a Fény Nemzetközi Éve kapcsán. Ő egy nagyon különleges ember. Annak ellenére, hogy alig látó, próbál mindent megtenni, hogy teljes életet élhessen. Ez sikerül is neki, hiszen egy erős gimnáziumban érettségizett – lovassys volt! -, jogász lett és most gyógypedagógusnak tanul. Legyen szó barlangászásról, falmászásról, nem hátrál; olyan dolgokat próbál ki, amikhez még egy látó embernek sem mindig van bátorsága.

Cs.E és H.J.: Anikó, úgy tudjuk, hogy jogot végeztél, most már a dr. ott áll a neved előtt. Milyen tapasztalataid vannak a jogi egyetemről? Mi az, ami neked sokkal nehezebb és – ha van ilyen –, egyszerűbb volt, mint egy átlagos egyetemistának?

Anikó: Hmm, hát minden egyetemen van egy úgy nevezett fogyatékos ügyi koordinátor. Már magát ezt a szót megszokni, hát…. Hm…  Szerintem fogyatékos, aki kitalálta. Én a Pázmányra jártam, ott kineveztek valakit, de nem tudtuk, hogy ki az. Mikor megtudtuk ki, ő maga sem nagyon tudta, mi a feladata. Egyedül voltam látássérült, akik még voltak, azok nem jártak be.

A legnagyobb nehézség a tankönyvek szkennelése, átalakítása és kijavítása volt, hogy aztán egy gépi hang felolvassa. Ebben segített a Jaws nevű program, ami mindent úgy olvas fel, ahogy le van írva. Mondjuk, ha minden második szó latin, hát az nem túl nagy öröm. Egy másik lehetőség lett volna a Braille-írásos könyv, de egy A4-es oldal 2-3 írásos oldalnak felel meg. A zh-kat – akik engedték – írásban teljesítettem, tehát úgy értem, hogy kézírással, mert én még annak idején tudtam kézírással írni. Amúgy nem igazán állt hozzám közel a jog, a hatályos jogszabályokat pedig ma már az interneten keresztül is könnyen el lehet érni. Mindig sikerült találnom valakit, aki miatt még egy és még egy félévet végigcsináltam. És igen, a jogszabályokat A-tól Z-ig be kellett magolni. A kezdeti nehézségek ellenére az egyetemen mindenki sokat segített, bár sosem a hallgatók között kerestem azokat, akikkel mélyebb kapcsolatot tudtam kiépíteni. Mindig az oktatók voltak azok, akikre inkább támaszkodhattam. Voltak, akik felolvastak nekem kazettára vagy számítógépre például államvizsga tételeket. Emlékszem, egyszer nem voltak meg a tételek két tárgyból, és így a két vizsgát egymás után buktam, mert nem volt meg a tananyag. Mondtam a vizsgáztatónak, hogy nem volt meg az anyag, beírta az elégtelent, különösebben nem izgatta; de aztán kijavítottam. Sosem dolgoztam jogászként és nem is akarok. Valahogy nem sikerült elsajátítanom azt a fajta gondolkodásmódot, ami ehhez kell. Mivel mindig is érdekelt az orvoslás, ezért jelentkeztem gyógypedagógusnak, és remélem az oktatás gyakorlati részét német nyelvterületen tudom befejezni.

Cs.E. És H.J.: Elképzelve Budapestet, ott pénteken és szombaton nagy élet van, ebben te mennyire tudtál részt venni?

Anikó: Kollégista voltam, ott is  elég mozgalmas  volt minden este. Olyan kollégiumban voltam, ahol más egyetemekről is jöttek diákok, és nekem ez éppen elég volt. Mikor hazajöttem végigtanultam és aludtam a hétvégét. Tehát nagyjából erről szólt. Gimiben is pontosan ezért nem voltak barátaim, vagy hogyan mondjam, mert az egész napom a tanulásról szólt, mondjuk reggel nyolctól vakulásig.

Mi: Tehát mondhatjuk azt, hogy azért nem buliztál, mert nem igazán érdekelt vagy azért, mert nem tudtad volna megoldani?

Anikó: Majdnem vakon –ezt úgy hívják a gyógypedagógiában, hogy alig látó –  vagyis alig látóként diszkóba elmenni úgy, hogy se nem látsz, és ha ott vagy a buliban a hangos zenétől már nem is  hallasz, az nekem sok. Vannak ilyenek egyébként. Vannak látássérültek, akik simán eljárnak bulizni, nyilván segítséggel. Csak akkor van nehézség, ha a kísérő pl. részegre issza magát, na és akkor a látássérült meg találjon haza, ahogy akar. Én azt gondolom, hogy ezek azok a dolgok, amiket nagyon-nagyon mérlegelni kellett. Azért azt nem mondom, hogy sosem buliztam. Én itt a gimiben kerültem kapcsolatba a szegregációval, hogy részt vettem táborokban, ahová különböző iskolákban tanuló látássérültek jöttek, akik úgymond integrációban tanultak, és így beleláttam abba, milyen lehet az, amikor külön intézetekben tanulnak a látássérültek, a hallássérültek, a mozgássérültek stb. Na, én hála isten nem tapasztaltam ilyent, kezdettől fogva Veszprémben tanultam. Az egyébként borzasztó nagy szerencse volt, hogy még egy keveset láttam is, és így meg tudtam tanulni az írást és az olvasást, egyébként valószínűleg én is szegregációban tanultam volna. Na, szóval ezekben a táborokban ismerkedtem meg a látássérültek többségével. Pesten voltak olyan karaoke esték, amiken rendszeresen részt vettem, merthogy én nagyon-nagyon szeretek énekelni.

Cs.E és H.J.: Az egyetemen a barátkozás milyen volt? Van olyan, akivel ma is tartod a kapcsolatot?

Anikó: Ott könnyebben ment. De olyan, akivel tartom a kapcsolatot, a jogról nincs. Volt egy lány, aki sokat segített, például  kitölteni a jelentkezési lapokat. Egy másik, idősebb évfolyamtársam sokat olvasott fel nekem, sajnos öngyilkos lett azóta. Nagyon sajnáltam, mert sokat küzdött, hogy bekerüljön az egyetemre és  jól is teljesített. A levelezősök és a nappalisok közül egyaránt olvastak fel a diákok államvizsga és vizsgatételeket.

Cs.E és H.J.: Mióta vagy alig látó ? És  hát Pesten élsz. Hogyan tudtad ilyen magabiztosan megtanulni a közlekedést?

Anikó: Születésem óta vagyok alig látó, koraszülöttként történt a retinaleválás. Nemrég a leletekből lett világos, így 30 év után, hogy az elején a jobb szememre láttam egy kicsit többet, bal szemem néma volt, nem mutatott semmi jelet. Megműtötték a jobb szememet, amit Magyarországon nem vállaltak, így Hollandiában végezték el. Ez úgy történik, hogy kiszedik az üvegtestet és a szemlencsét, és beletolnak szilikont a helyébe, és jól megy minden, akkor a retina, ami levált, az visszakerül a helyére. Nálam ez nem így történt, de cserébe elkezdtem látni a bal szememmel. Jelenlegi állapotom kialakulása 14 éves korom környékén kezdődött, az általános iskola 8. osztályában. Egyik napról a másikra feldagadt a szemem és nagyon-nagyon fájt. Felmerült, hogy eltávolítják, de nem vették ki hála istennek.  Itthon nem engedték az egyedül közlekedést, egyáltalán nem. Pesten mély vízbe ugrottam (3 napig tanultam a gimiben fehérbotozni, akkor a fehérbotot mint egy kardot tartottam magam előtt, mindig mindenki azzal szívatott).  Mindig is küzdöttem ezért az icipici látásért, amíg lehetett. Eleinte volt egy mozgástréner, aki segített pár útvonalat megtanulni, de aztán minden útvonalat nekem kellett felfedezni, az összes aluljárót az összes rejtelmével együtt. Az aluljárókat és a tereket nagyon utálom,  mert nehéz tájékozódni és könnyű eltévedni. Emmával, a vakvezető kutyámmal a nyolcadik éve rójuk együtt az utcákat, jogi egyetem harmadik évében igényeltem őt. A fehérbotos közlekedést nem lehet összehasonlítani  a kutyás közlekedéssel. Én például fehérbottal, sokkal agresszívebben közlekedem  bár azért Emmával is. Ő egy nagyon érzékeny lelkű kutya, de nagyon makacs. Most már, hogy idősödik, még bolond is. Házőrző típus, amit nem bánok, de amikor kiront a lépcsőházból és este 8-kor megugatja, aki éppen arra jár, az kicsit kellemetlen. Amikor ugat, akkor ugrik, és morog. A kutyás közlekedés abban más, hogy a kutya kikerüli azokat az akadályokat, amiket az ember fehérbottal akadályként érzékel. Fehérbotos nekiáll nekem magyarázni, hogy ott az oszlopnál így meg így, de a kutya kikerüli az oszlopot. Ha teljesen sötét van, akkor meg kell hallani, ha mondjuk, egy kapualj alatt megy el, vagy egy épület alatt megy el  vagy hangrés van a két épület között. A napszaknak megfelelően fények másként verődnek vissza. Tehát este a sötétben könnyeben tudok tájékozódni az utcai lámpák nyújtotta fénynek köszönhetően.

Cs.E. és H.J.: Hogyan működik a tömegközlekedés kutyával?

Anikó: A metrózás bonyolult, mert ott működő mozgólépcsőre kell felszállni, ami becsípheti a kutya lábát. És amikor csúcsidő van és működik mind a 4 lépcső, nem állítják le, azt mondják, menjek egy megállóval arrébb. Olyankor elkések emiatt és ez kellemetlen.  Emma úgy segít, hogy én irányítom, ő vezet. Parancsszavakat hajt végre: jobbra, balra, megállóba, lépcsőhöz, zebrához… A zebráknál amúgy is szemétkedik néha, beáll olyan helyre, ahol nincs, és akkor vagy meglátom, vagy nem. Lépcsőt megállással jelzi, felteszi az első 2 lábát a lépcsőfokra a felfele lépcsőnél, a lefele lépcsőnél csak megáll. Nem használok botot mellette, nem is kell. A botot utálom. Mikor Emmát megkaptam, első dolgom volt lerakni. Volt is belőle probléma az elején, amíg az ember nem ismeri meg a kutya jelzéseit, addig kellett volna használni, de nem tettem. Örültem annak, hogy  az emberek másként néztek rám,  mikor meglátnak minket nagyon megdicsérik a kutyát. Egy csomó embernek a napjába tudok pozitív változást hozni, csak azáltal, hogy meglátják a kutyát. A mai vezetőkutyák már úgy vannak tanítva, hogy felállnak a kukára pl. a megállóban, az enyém még régiként van, így csak megáll ott. Szokott szórakozni, hogy odavisz csak egy kukához, oszlophoz, táblához. Viszont ha bennáll egy busz, akkor odavisz az ajtajához és meg kell, kérdezzem, hogy hányas busz. Ha egész járdát elfoglaló útakadály vagy metró van, akkor megáll. Ilyenkor nagyon meg kell dicsérni, mert a kutya nem néz felfele. Ezt nehéz neki megtanítani. Ha szűk a hely, rálassít, keresnie kell egy másik utat.

Cs.E és H.J.: Egy ilyen kutya betanítása meddig és hogyan folyik?

Anikó: Emmával együtt 40 kutya került kiképzésre az évi szokásos 12 helyett, nyilván a mennyiség a minőség óriási rovására ment.  Egy fél évig tart a kiképzés, Emmával 3 hónapot foglalkoztak. 1 hónap az engedelmességi vizsga, pórázon követés, behívás.

Cs.E. és H.J.: És akkor most: Lovassy! Mit adott neked? Legboldogabb, legszomorúbb pillanat. Hogyan emlékszel vissza a tanárokra?

Anikó: Nem mindenkire egyaránt jól és szívesen. Az osztályfőnökön emlékét talán az idő szépítette meg. Ő volt az az ember, aki nagyon erőltette azt, ami korábban gördülékenyen ment, ő volt az, aki egy gyógypedagógussal együtt rám erőltette a számítógép használatát, ami persze oké, van egy jó oldala is, mert hasznos. De én azt is betudom a szemem romlásának, hogy nem olvastam, írtam annyit, hanem számítógépet kellett mindenhez használnom. Én ennek a folyamatnak az elindulását innen eredeztetem. A matek, meg az ilyen reál tantárgyak, nem mondom, hogy haszontalanok voltak. Az osztályfőnököm azt szerette volna, ha én elmegyek egy úgynevezett „vakok elemi rehabilitációs csoportja” nevezetű tanfolyamra, ahol az ember mindenfélét megtanul, amit én később saját magam tanultam meg, és azt gondolom, hogy ez így sokkal hasznosabb volt, például főzni, mosni… tralala Pesten tanultam meg. Gáztűzhely begyújtásától kezdve, mosógép használatán át, mindent, ez tényleg a mélyvíz volt. Még láttam, hálaisten. Amit nem láttam, azzal segítettek. Matekon, amit nem tudtam megérteni, parafa táblába szúrt rajzszögekkel és cérnával próbálták elmagyarázni, amíg meg nem értettem. A tanárnő nagyon kreatív volt.  Haladó angol tagozatra jártam. Az első három év az osztállyal nagyon jó volt, de aztán a 4. évben megszakadt valami… A tesin is részt vettem. Első évben nem nagyon engedtek a többiek közé, amit én nagyon rosszul éltem meg, mert egész általánosban tesiztem a többiekkel. Futni nagyon is szeretek. Volt egy lány, Julcsi, aki segített a szertárban gyakorlatokat végezni, de nem szerettem. Aztán a végén a tanárnő már megengedte. Nyilván félt, de minden tanárban benne volt ez. Nem tudták, hogy mennyit látok. Aztán másik tanár jött. Neki volt egy korábbi ismertsége egy vak zongoratanárral, és nála már nem volt elkülönülés. Ha elestem, felálltam és mentem tovább. Nekem nem szabadott volna bukfenceznem, de ez engem akkor nem érdekelt, de mondjuk a fejenállásnál és kézenállásnál ott éltem ezzel az opcióval, hogy nem, nem szabad. Hát akkor még tényleg lényegesen jobban láttam. Merencsics tanár úrnál a színköröket meg ilyeneket megcsináltam, ő például adott külön feladatot. Főleg nála kellett nagyon a látás, mert ő iszonyatosan követelt. Bár haladó angolon voltam, elkezdtem németet tanulni Wenczel tanárnővel, azt jobban szerettem, mint az angolt, a tanárnő egyéniségéből adódóan is, testhez állóbb volt. Angolon kaptam segítséget, de nem annyit, amennyi motivált volna, hogy eljussak egy felsőfokúig. Örültem, hogy a középfokúm meglett. Mind a három nyelvvizsgámat a Rigó utcában csináltam, még a jogi egyetem végére nyomtam be a latint. De ott szigorúan vették mind a hármat. Felolvasták mind a hármat. Tehát az nagyon korrektül volt megoldva, és ha jól tudom, picivel több időt is kaptam, hiszen 30%-al több idő jár a látássérülteknek. Sajnos nem WZS tanította a magyart, ő csak a faktot vitte.

Cs.E. és H.J.: Házi dolgozat? Nagy elemzések?

Anikó: Dolgozatokat megírtam számítógépen és odaadtam utána a tanárnak lemezen. Megnézte, kijavította. Az elején mindenkinek kézzel és kinagyítva írtam. Tehát mindenki tudta, hogy mekkora méretre kell kinagyítani, és hogy fehér alapon feketén kell. Amikor bejött a számítógép használata, akkor írtam már floppy lemezekre. Isztl tanár úr íratott ilyen, kb. 10 másodperces dogákat évszámokból, azt ő ott rögtön kijavította, nekem is meg kellett írnom. A németre visszatérve, ott tényleg megkaptam azt a fajta segítséget, hogy el tudtam felejteni, hogy nem láttam, annyira „akadálymentesek” voltak az órák. Meg az egy tanulási folyamat volt mindenkinek, a tanárnőnek is, meg a többieknek is. 2004-ben érettségiztem, még a 2 szintű bevetetése előtt. Az érettségi írásbeli része számítógépen történt a magyar irodalom és nyelvtan, a matekot kiírták filctollal, és nem voltak 10 km-esek az egyenletek, csak mondjuk 3. Nem tudom, hogy ez így pontosan hogyan volt, ezt a tanárnő tudja. De azt gondolom, hogy tökre ugyanazt a szintet tudtam bemutatni, csak rövidebb egyenleteken, vagy feladatokon. Utána szóban számoltam be az írottakról. Angolból, németből nyelvvizsgám volt már addigra.

Cs.E. és H.J.: Az osztálytársaid hogyan viszonyultak hozzád? Pozitívan vagy negatívan ? Voltak csalódások az öt év alatt? 

Anikó: Nekünk négy év volt. Voltak mind pozitív és negatív csalódások. Az elején volt egy hangadó az osztályban, egy fizika óra, után azt mondtam, hogy jó, most maradjon itt az, akinek problémája van velem. És akkor mindenki bedobta a törölközőt. Nyilván teljesen egyedül ezeknek a megnyilvánulásoknak nem volt egyszerű kezelni. Ha jól tudom, akkor volt is óra rólam és nélkülem. Elsőben nem tudtam elmenni osztálykirándulásra. Utána, másodikban, harmadikban, negyedikben, úgy mentem el kirándulni, hogy negyedórás váltásban voltak az emberek, akik segítettek, és ez így nagyon rossz volt, úgy éreztem magam, mint egy kötelező feladat a többiek számára. Előbb-utóbb mindenki ráun az emberre, mert ha tetszik, ha nem, egyfajta teherré válik, de egyes tanáraim ezt nem így élték meg, és ezért nagyon hálás vagyok nekik

Cs.E. és H.J.: Tudtál táncolni szalagavatón?

Anikó: Igazából a sváb bálon roptuk, de az gimi után volt már. Amikor visszajöttünk a Julcsival. Volt itt az iskolában valamilyen nyitótáncos tánctanfolyam, ott is külön cirkusz volt kivívni, hogy részt vegyek. A körbe futkosásnál nem vehettem részt, mert a tánctanár úgy gondolta, hogy nem. Én nem szerettem ezeket a dolgokat. A szalagavatón szerintem nálunk tánc nem volt, éneklés volt.

Cs.E. és H.J.: Hobbijaid. Mit tudsz csinálni a szabadidődben?

Anikó: Nagyon sok időmet elveszi a kutyázás. Sokat kell vele foglalkozni. Labdázni, mozgatni. Emma olyan kutya, hogy nagyon ritkán játszik más kutyával, ritkán lesz ideges. Gyakran fogy a lelkesedésem, hogy én is rábírjam arra, hogy más kutyával játsszon. Nagyon sok időmet elveszi. Sok idő, mire eljutok a Duna-partra, onnan ahol lakom 1 óra oda és 1 óra vissza. Csak látósegítséggel tudom megtenni. Mondjuk a Margit-szigeten, ahol van a futópálya, azt megtudtam tenni egyedül is. Fogtam egy fehérbotot, kutyát elengedtem és akkor menjél. Nekem az, hogy ő is jól érezze magát,nagyon fontos. Gyakran hagyok ki dolgokat, mondjuk szórakozási lehetőségeket,de  ha van egy kutyás kirándulás, inkább azt választom. Szeretek úszni is. Egyébként tévhit, hogy a labrador mindig kimenti a gazdáját. Az Emma mindig rámászik a hátamra, lekaparja rólam a fürdőruhát, a bőrt leszedné a hátamról. Labdázni szoktunk vele a Dunában, visszahozza, ha eldobjuk. Szeretek sportolni, énekelni, kórustag voltam. Tóth Mária tanárnő vezetésével, az énekkarral kijutottunk Németországba is. Ő nem csinált abból problémát, hogy menjek én is, sőt, az volt a legtermészetesebb dolog, hogy megyek velük. Ő ilyen 6 km-es ének dolgozatokat íratott, és az első alkalomtól kezdve szóban csináltam, ugyanazt, mint a többiek. Nem jelentett neki gondot, hogy „úristen most meg kell fogni a kezét és hátra kell kísérni”. Egyszer voltunk együtt kirándulni és ott is ő fogta a kezemet és ő kísért végig, nem élte meg teherként. Énekelek még egy gospel kórusban, ami igen halódik, de még van, illetve énekeltem a vöröskereszt canterinoi kórusában is, de onnan időpontütközés miatt kiléptem. A sportolásban mindent kipróbáltam, ami csak belefér. Barlangászás, csak oda nem tudtam vinni a kutyát. A munkahelyemen, a Nem adom fel alapítványnál – az alapítvány igen sokrétű feladatot lát el, ezért nehéz koordinálni – az érzékenyítő csapatban dolgozok, illetve különböző programok szervezésében, koordinálásában veszek részt. Az emberek érzékenyítése abból áll, hogy megyünk cégekhez, intézményekhez, iskolákba, óvodákba és mindig az adott társadalmi rétegnek megfelelően érzékenyítünk a problémára. Kisgyerek kipróbálhatja a gyerek méretű kerekesszéket, vagy kipróbálhatja a fehérbotozást. Kutyázni viszont nem lehet, csak mi tartunk bemutatókat, mást nem vezethet a kutya. A Láthatatlan kiállításon tárlatvezető voltam. A barlangászást azt marhára élveztem, nyilván volt segítő a barlangban, sötétben még jobban féltem, mert minden nedves volt és csúsztam-másztam. Futni nagyon szeretek, kísérővel, vagy kutyával, illetve van egy egyesület, a Suhanj egyesület vagy alapítvány, ott például van lehetőség futni guide-okkal, vezetőkkel. Van, aki kézen fogva fut. Kerékpározunk is, most már rég nem voltam edzésen, valamint úszni is van lehetőség. Lovagolni imádtam, még a gimiben volt rá lehetőségem Felsőörsön, Csömörön. Emma gyűlöl minden állatot maga körül, a lovakat még inkább, azt hiszem azt gondolja, hogy mit képzelek más állat hátára ülök úgy, hogy őt ki kell kötni. Ez muszáj megtenni sajnos, mert különben nekiment volna a lónak. Teljesítménytúrázást is élvezem, sok-sok helyre és vidékre eljutottam így. A leghosszabb túrám az 50 km volt az Alföldön, ami azért nagyon vicces, mert ez június végén volt, és ott a kutyám jobban bírta a terepet. Ez egy éjszakai túra volt, lehetett látni a napfelkeltét és érezni a széna illatát. A térdemet nagyon megterhelte, úgyhogy én reggel, az utolsó 3 km előtt  fogtam magamat és leültem, úgy éreztem nem tudok tovább menni. Akkor jött egy házaspár, ahol a hölgy hasonló helyzetben volt – fájt a térde –  , aztán az utolsó  3 km-t közösen tettük meg, és nagyon-nagyon jót beszélgettünk, így könnyebb volt megcsinálni. 33 km volt egy másik, ahol egész nap hófúvásban mentünk. A kutya ilyenkor mindig szabadon van, kísérővel megyek. Be tudunk menni tájházakba, a rovásírástól kezdve mindent meg tudok én is tapintani. Rendszeresen áthágom a szabályokat, ha valami a kötél mögött van, mindig átmegyek. de eddig egyszer sem szólalt meg a riasztó.

Cs.E és H.J.: Köszönjük, hogy megosztottad velünk gondolataidat és tapasztalataidat!

Készítették a Fény Nemzetközi Éve alkalmából:    Csarmasz Eszter és Hrubi Júlia 12. D

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?