2016. február 11. Betegek Világnapja

betegvilag1

Nyaranta egy Krónikus Belgyógyászati Osztály elfekvő részén dolgozom, és szeretnék megosztani kedves Olvasóimmal egy olyan napot, amely bár a rutin miatt ugyanolyan volt, mint a többi, egy kedves öreg néni elvesztése miatt mégis más lett.

Csendesen, szinte áhítattal léptem be az ajtón a hajnali órákban. Azonnal megcsapott a jellegzetes kórház illat, éreztem a fertőtlenítő szerek és a betegség szagát. Kicsit csípte az orromat, ha visszagondolok, még most is csípi.

Sosem szomorúan indultam munkába, mindig nagy lelkesedéssel, hiszen tudtam, hogy ma is tehetek valami szépet és jót, ma is segíthetek valakinek. Így hát vidáman léptem be a nővérszobába, ahol még az éjszakai műszakban elfáradt, valamint a velem együtt a nappali műszakban dolgozó nevető tekintetek fogadtak. Szeretem a munkatársaimat. Minden nővér kedves, segítőkész, nem csak a betegekkel. Velem is. Hiszen, én kis zöldfülű a kezdetekben még csetlettem-botlottam, mégis mindig türelmesek voltak velem.

Ez a reggel is úgy indult, mind mindig: az éjszakás nővér jelentett a nappalosnak. Már akkor tudtam, hogy baj van, amikor a legkedvesebb kolleganőim szomorúan néztek rám. Közölték velünk, hogy egy betegünk távozott a földi életből. Azon a reggelen a legjobb szívű betegünk halt meg! Természetesen sokkolt a tény, bár sejtettem, hogy ez bekövetkezik, hiszen nagyon rossz állapotban volt.

betegvilag2Ettől függetlenül el kellett kezdeni a munkát. Reggel hat órakor már kopogtattunk a fekvőbetegeink ajtaján. Ők egyáltalán nem tudják ellátni magukat. Így minden reggel megmosdatjuk őket, majd tiszta pelenkát kapnak. Sokan megkérdezték már tőlem, hogy nem undorító-e ez a munkafolyamat. Én sosem értettem, hogy miért lenne az. Nem a pelenka állapotát kell figyelni, hanem az elesettet, aki viseli. Aki reménykedve tekint ránk, hogy enyhítsünk a fájdalmán, vagy sok esetben csak pár kedves szót szóljunk hozzá. Tapasztalataim szerint ez utóbbi legalább annyit számít, mint a páciens fizikai ápolása.
Így a válaszom, egyszer és mindenkorra: nem! Nem undorító, nem visszataszító!
A reggeli fürdetésnél van talán a legtöbb munka, hiszen sok a beteg, sokan álmosak még, és az állapotuk közvetlen ébredés után rosszabb, mint a 8 órakor kiosztott reggelit követően. A délelőtt folyamán a diplomás ápolók bekötik az infúziókat, szakorvos kérésére EKG-t csinálnak. Természetesen a sebek kötözése sem maradhat el. Itt olyan decubitusokat (felfekvéseket) látunk el, amelyeket a sok fekvés és a mozgás hiánya eredményez. Ez sajnos mindennapos.

A déli étkezés után, amelyet nagy gonddal egy dietetikus állít össze minden betegnek, mindig gyorsan körbe szaladok az osztályon, hátha egy éjjeli szekrény túl messze került az ágytól a pelenkázás közben, hátha valakinek nincs vize, vagy csak egy kis beszélgetésre van szüksége…

Az agyam legmélyén azon a napon végig ott motoszkált a néni, aki már nem volt velünk, és nem nevethettem vele többet…

A betegek számára olyan nehéz lehet ilyen kiszolgáltatottnak lenni, és mégis olyan nagy türelemmel viselik. Csak csodálni tudom őket érte. Természetesen ez pozitív példa, akad olyan is, aki nem tud megbékélni a helyzetével, aki goromba. Ővelük még megértőbbnek kell lenni!

A hosszú, ott eltöltött hetek alatt rájöttem, hogy nagyon rossz betegnek lenni! Az egyik legfontosabb dolog az egészség. De ha mégis hiány van belőle, az emberek, akik körülvesznek és az ő segítségük, szeretetük, megértésük legalább olyan létfontosságú!

 

Dubi Anna
11. D osztályos tanuló (akiből remélhetőleg egyszer majd orvos lesz!)

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?