CT, MRI gyerekszemmel – avagy iskolapadból a gépbe (I. rész)

CT, MRI gyerekszemmel – avagy iskolapadból a gépbe

I.rész: CT

Megfázás. Nátha. Torokgyulladás. Fejfájás. Fülfájás. Gyomorrontás. Napszúrás. Hasmenés. Törés. Rándulás. Ficam. Vágás. Égés.

Mikor fiatalkorúak vagyunk, a fejünkben a betegségekbe körülbelül ennyi fér bele. Ezekkel az ember, ha nem is mindennap, de egy hónapban egyszer biztosan találkozik. Hiszen akaratlanul is előfordul, hogy véletlenül megégeti magát, vagy nyáron valami rosszat eszik, és emiatt gyomorrontást kap. A fejfájás pedig népbetegség. Az emberek tudják, hogy ezekbe nem halnak bele, a törések is legrosszabb esetben is egy műtéttel helyrehozhatók.  Az orvostudomány mai állása szerint pedig mindenre van gyors és hatékony megoldás.

Én soha nem törtem el semmim, vagy kaptam gyomorrontást, esetleg napszúrást. Még bárányhimlős sem voltam soha. Ezért ért hidegzuhanyként, amikor közölték velem, hogy egy CT vizsgálatra lesz szükségem, mert két vesekövet találtak a jobb vesémben. Mindenki csodálkozott a környezetemben, elvégre tizenhét évesen az embernek jobb dolga is akad, mint sorba állni és várni a vizsgálatra. Eleinte nem féltem, gondoltam, egyszerű és gyors vizsgálat lesz, korábban a Grace Klinikában már sokat hallottam róla. Aztán eljött a nagy nap.

 

veseko

 

A vesekő különböző méreteit ábrázolja a kép, az első vizsgálatkor 3 mm-es volt az enyém, másodszorra már 4 és 5 mm között, ezért volt szükség a CT-re

Megmondták előre, hogy nem szabad pisilnem három órával előtte, de folyamatosan innom kell. Az emberek a betegségüknek megfelelően kapják az utasítást, én, mivel a vesémet kellett megnézni, ezeket kaptam. A kórház rideg és nagyon kellemetlen hely, legszívesebben elfutna az ember. Én is hasonlóan éreztem, mikor megpillantottam a sok idős, hatvan év feletti férfit és nőt, akik szintén a vizsgálatra vártak. Délelőtt még matekon és bioszon ültem, délután meg a kórházban és reménykedtem, hogy minden rendben lesz. Ez hatalmas stressz egy embernek, főleg, ha ilyen fiatal. Minden fémet ki kellett vennem (fülbevaló, piercing stb.). Az igazi kétségbeesés akkor jött, amikor közölték, hogy jöhet a kontrasztanyag.

Már benn voltam, levettem a fémeket, (szerencsére a ruháimat nem kellett), és a gépet is megnéztem, amibe betoltak. Nyitott volt, olyan, mint egy kiskapu, csak ez alá betolnak egy különleges ágyon. Én nem tudtam, hogy a kontrasztanyag kötelező. Ez egy speciális anyag, amit vagy vénásan adnak, vagy pedig meg kell inni, és úgy negyedóra alatt hat, melegséget okoz a testben, és segít a szervek tökéletes ábrázolásában. Mellesleg enyhén mérgező is, emiatt még kevésbé örültem neki. Nem voltak velem túl barátságosak, én pedig szinte még gyerek voltam, persze, hogy féltem. Fogalmam sem volt arról, hogy mi vár rám. Megijedtem a tűtől, bár nem félek tőle annyira, és fájt is, mert a nővér mozdulata elég durva volt. Az első vizsgálat során végig benn kellett tartani a tűt, úgyhogy azt kérték, tegyem fel a kezemet. Nos, gyenge vagyok vagy sem, ez nagyon fájt. Feküdtem az asztalon, és feltettem a kezemet magam mellé, miközben betoltak a gép alá, a nő kiment a sugárveszély miatt, én pedig csendben vártam.

Azt mondták nem kell becsuknom a szemem, de nem mertem kinyitni. Olyan volt a gép hangja, mint egy éppen lezuhanó repülőé. Nagyon hangos volt és az asztal ide-oda mozgott. Aztán egyszer csak elindult a kontrasztanyag egy csövön keresztül, vénásan a testembe, és én azt hittem, hogy bepisilek. Olyan melegség önti el az embert, hogy megmozdulni sem tud, bár eleve nem szabadott. Aztán bejött a nővér, és közölte velem, hogy kiveszi a tűt és menjek az öltözőbe, várni kell, míg az anyag hatni kezd. Könnyed mozdulattal kivette, majd lassan kisétáltam, miközben bejött a következő páciens

ct

A CT-gép. Nyitottsága miatt nem túl félelmetes, de a hangja nagyon erős. Csak a vesémet nézték, így a „kapu” alatt csak a vesém volt

Nekem a vesém megnézéséhez csak tizenöt percet kellett várnom. Az öltözőben ülve folyt rólam a víz, szorítottam a zsepit a kezemre, ami nagyon csúnya volt már akkor is, és közben nagyon szerettem volna, ha ott lenne velem az anyukám. Semmit sem jelent, hogy tizenhét éves vagyok, ijesztő a környezet, ezt mindenki jól tudja. Sajnos azonban a sugárveszély és a kevés hely miatt nem jöhet be olyan, akin nem végeznek vizsgálatot.

A negyedóra elteltével beszóltak, hogy jöhetek. Mondták, hogy ismét ugyanazt kell tennem, amit az előbb tettem, feküdjek le és pihenjek, nem lesz hosszú, hangos viszont annál inkább. A szememet becsuktam és közben magamban a másodfokú egyenlet megoldó képletét mondogattam. Körülbelül tízszer tudtam teljesen elmondani, mire végre végetért a vizsgálat. Lemásztam az asztalról, a nővér pedig mondta, hogy majd másnap jöjjünk be a leletért, mivel későn mentünk este.

Másnap anyukám ment el érte, én pedig mentem iskolába, annak ellenére, hogy a kezem nagyon fájt, véraláfutásos lett, és természetesen tesizni nem tudtam. Anyukám pedig megosztotta velem az akkor még jó hírt, miszerint a kő egyszerűen eltűnt. Vagyis kipisiltem, de senki sem értette, hogy ez hogyan lehet. A vesém mindennap nagyon fájt, soha nem láttam a köveket a vizeletemben, és a CT előtt úgy egy-két héttel voltunk ultrahangon, ahol tisztán kivehető volt. Érthetetlen.

A veseköveim tehát eltűntek, de a fájdalmam vesetájékon nem szűnt meg, így tovább kellett mennem az urológiáról az ortopédiára, majd onnan a reumatológiára, ahol elküldtek MRI-re is. A következő részben azt fogom bemutatni és elmesélem, hogyan folytatódott a kalandos utam orvosról orvosra.

 

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?